A HASTÁNCRÓL
A hastánc, mint elnevezés
Az orientális tánc vagy hastánc elnevezés egy gyűjtőfogalom, a keletről származó táncok összefoglaló elnevezése, mely egy igazán sokszínű műfaj. Eredeti neve arab nyelven „Raks Sharqi”, a „Kelet tánca”. Az Európában elterjedt kifejezés ”danse du ventre”, azaz „a has tánca”, francia eredetű, amit a XIX. századi francia utazók alkottak a Közel-Keleten megismert, addig részükről ismeretlen és szokatlan táncformáról, ahol a női hasat vélték a táncban leginkább feltűnőnek.
Tehát ebből alakult ki tükörfordításként az angolban a „belly dance” kifejezés, illetve magyar közönség is így ismerkedhetett meg a „hastánc” elnevezéssel. Egyesek szerint ebben a megnevezésben a has, mint az anyaság, a nőiesség és a világi hit kifejeződése jelenik meg, ugyanakkor egy téves szókép, ami bántóan leegyszerűsíti az orientális táncot, ami, habár energiáit a nőiség és termékenység középpontjaként legtöbbször valóban a hasban összpontosítja, korántsem kizárólag a has mozgására épül. Itt a női test más táncokban nem tapasztalt teljességében kap szerepet, annak egészének és részeinek izolált és harmonikus mozgásán alapul, a táncos egész teste mozog, beleértve a nagyon tipikus fej, váll és mellmozdulatokat, amelyeket lágy karmozdulatok kísérnek. Emiatt angol és magyar nyelvterületen is egyre elterjedtebb a keleti tánc vagy orientális tánc elnevezés, illetve az arab Raks Sharqi megnevezést is széles körben használják.
Történeti áttekintés
Az orientális tánc gyökerei az ókori keleti kultúrához vezetnek vissza.
Egyiptomban és az ókori sumérok földjén is találtak táncosokat ábrázoló korabeli leleteket, eszközöket, tárgyakat. Az ókori civilizációkban a táncot elsősorban szakrális szertartások során művelték és a szent tánc szerepét töltötte be. Ezek a rituális táncok istenekhez szóltak, imaként vagy hálaadásként, áldást vagy gyógyulást kérve, és imitálták a termés elvetését és betakarítását is. Minden ókori civilizációban az egyik legfontosabb istenségnek számított a Termékenység Istennője, melynek feladata elsősorban az újjáteremtés volt. Ő biztosította az évszakok váltakozását, a természet újjászületését, tőle függött az adott terület jóléte, a jó termés, a jó állathozam és a fajfenntartás. Fontos volt tehát az ezen Istenségeknek szóló szertartás, termékenységi táncok felajánlása.
A tánc egyik legjelentősebb szerepe volt még a nő felkészítése a szülésre, illetve a szülés végig kísérése. Számos arab törzsben a szülő nőt körbevették a törzs nőtagjai, és ismétlődő has mozdulatokat végezve táncoltak körülötte, ezzel mutatva, hogy milyen mozgásokat végezzen szülés közben. A hastáncot hagyományosan éppen azért táncolják mezítláb, mert így alakul ki a közvetlen kapcsolat a Földanyával, és így lehet annak energiáit felvenni és közvetíteni.
Ezen felül számtalan más rendeltetése volt a táncnak, már az ókorban is gyakran alkalmazták világi szórakoztatásra, és mindennapi tevékenységeik eltáncolására (pl: perzsa tánc, ami ma is így működik). Legfőbb jellemzője ennek a táncnak, hogy legjelentősebb színterei a női közösségek voltak, a mindennapi és a templomi közegben egyaránt. A papnők által irányított rituális termékenységi
szertartásokon férfiak nem vehettek részt, ahogy a vallásos iszlám közösségekben bizonyos eseményeket a mai napig külön ünnepelnek férfiak és nők. Ez is jelzi a hastánchoz való modern hozzáállás tévességét, miszerint a tánc a háremek világában alakult ki, így eredendően férfiak szórakoztatására hivatott. Természetesen az iszlám világ egy színhelyét sem lehet kizárni az orientális tánc "lelőhelyeinek" köréből, de az eredeztetését a később kialakult vagy rárakódott funkcióktól el kell határolni.
A modern hastánc története 1893-ban a Chicagoi Világkiállításon kezdődött. Ide érkeztek azok a szíriai táncosok, akik közül egy "Little Egypt" nevű vált a leghíresebbé. A baletthez és a fűzővel karcsúsított nőalakokhoz szokott amerikaiakat sokkolta, amit láttak, mégse tudtak ellenállni neki. századfordulón és a szecesszió korában a művészetekre jellemzővé vált a Kelet felé fordulás, hódító útjára indult a hastánc. Divat lett a „kelet”. Az orientalizmus hatásának köszönhetően egyre több könyv, műalkotás, hollywoodi filmek témája lett a keleti nő és a hastánc. Ekkor alakult ki a mai napig élő "cabaret style", azaz revü stílus is, mely ötvözte az erőteljes csípőmozdulatokat, a közel-keleti táncokra jellemző kéz, kar és fejmozdulatokat, a modern balett és kortárstánc elemeit. Gyakorlatilag ennek a műfajnak továbbfejlődésével találkozunk ma a színpadokon. Ezzel párhuzamosan a tánchoz használt zene is átalakult: az arab zenészek európai hangszereket (hegedű, harmonika, saxofon…) kezdtek beépíteni a zenekarba.
A tánc történetében bekövetkezett változásokat a két világháború közötti időszak tükrözi a legjobban. 1929-ben Kairóban Badia Masabni megnyitotta a Casino Opera nevű táncszínházát, innen datálják a hastánc színpadra kerülését, a raks sarqi, mint stílus megteremtődését. A Casino Opera és a filmipar sok táncosnőt tett híressé. A legismertebbek: Tahia Karioka, Samya Gamal, Naima Akef, akik nagy (30 vagy többtagú) háttérzenekarral és külön a nekik komponált zenére táncoltak.
Ezek a művészek a filmvásznon is gyakran feltűntek, s ez a világ minden táján hatást gyakorolt a táncosokra. Ekkor kezdődött a modern orientális tánc aranykora. Az 1900-as évek második felében iszlám vallásos csoportok folyamatosan próbálták visszaszorítani, ennek eredményeképpen a legendás szórakozóhelyek és táncszínházak bezártak, a tánc sok helyen sajnos turisztikai látványosság szintjére egyszerűsödött. Ez a folyamat azonban jelenleg megfordulni látszik, köszönhetően a hihetetlenül nagy nyugati érdeklődésnek, ami a XXI. században az orientális tánc iránt mutatkozik. Amerikában és Nyugat-Európában a tánc elsősorban professzionális szólótánc illetve amatőr hobbi- és csoporttánc formájában létezik, de egyre több a műfajban a táncszínházi törekvés is, s mindenképpen egyre közelebb kerül az őt megillető helyhez, ahhoz, hogy művészeti ágként fogadják el.
A hastánc jellemzői
Az orientális tánc egy improvizatív, lírai, szabad tánc, mely nagymértékben különbözik mindazon népi táncformáktól, amelyek ugyanazon régióban fejlődtek ki.
Az orientális tánc, korszakoktól és kultúráktól függetlenül, mindig is egy sajátos táncstílust képviselt. Az európai lépéseken alapuló táncokkal ellentétben a belső izmok mozgatásából áll, a hangsúly a csípőtájékon van, és az érzelmeket, a tánc lelkét a finom kézmozdulatok mesélik el. Jellegét egyrészt az egymásba átfolyó, lágy, hullámzó, érzéki csípőmozdulatok adják, amelyek kígyózó, hipnotikus hatásúak, másrészt az energikus, hirtelen és pontos csípőlökések és rázások, rezegtetések. A tánc így egyszerre légies, misztikus, kecsesen áramló; és határozott, földi, szenvedélyes.
Minden, ami a nőiességgel összefügg, kifejezhető vele, így érzelmi skálája is végtelen. Alapvetően a szépségről szól, de nemcsak annak tárgyi értelmében, hanem sokkal inkább egy elvontabb, magasabb rendű szépségről, egységről, harmóniáról, pozitív energiákról, egy bennünk élő ideáról van szó. Továbbá összeköti a nőket, emlékeztetve közös gyökereikre, közösséget és egységélményt teremtve.
Mivel ez a tánc a belső izmok mozgatásából áll, szemléletben hasonlít más keleti mozgáskultúrákhoz, a testi-lelki kiegyensúlyozottságot, harmóniát, önuralmat segít elérni. Állandó kondícióban tart erőteljes leterhelések nélkül, hajlékonnyá teszi a gerincünket, ami a jóga szerint a fiatalság titka. A mozdulatok a köldök tájékáról, tehát energiaközpontunkból indulnak ki, ezért a tánc is gyakran energiák ki- és beáramoltatásából áll. Segít megnyitni első körben az alsó csakrákat és energiáinkat kiegyensúlyozni, továbbá a kreativitás kifejlődésével és élményvilága által lehetőséget ad a felső csakrák kinyílálsára, s ezáltal magasabb terek megtapasztalálsára.
Számos cikk hirdeti Amerikában az orientális tánc természetességét a balett természetellenes, csontokat és izmokat deformáló mozdulataival szemben; az egészségre tett jótékony hatását, hogy kortól és alaktól függetlenül bárki élvezheti a kreatív kifejezőképességet, az eredendő, ősi nőiességet és érzékenységet, és leginkább az orientális tánc szabadságát.
A hastáncstílusai és alfajai
Egyiptom jellegzetes táncai
Manapság újra divat a régi gyökerekhez való visszanyúlás, melyet a színpadon a raks baladi (hazai tánc/a haza tánca) és a raks shaabi (utca tánc) képvisel. Ezt régen az egyszerű hétköznapi emberek táncolták ünnepeken, társasági összejöveteleken hétköznapi ruhájukban.
A raks beledi kis helyen, többnyire egy helyben végzett csípőközpontú táncforma, speciális a műfajra jellemző alapritmussal, mely egy nagyon földies, nehéz, érett nőies táncot eredményez.
A másik ősi gyökereket kereső stílus a saidi: Egyiptomban El Said és környékéről származó népi elemeket használó táncstílus, melynek 2 fajtája van a tahtib (férfiak által táncolt) és a raks al sayya (nők által előadott). A gyakran bottal történő táncot egy jellegzetes zene kíséri, pulzáló, lüktető ritmussal.
A khaligi az arab öböl országaira jellemző, „hajtánc”-ként ismert népi tánc. Egyedi a zenei ritmusa és az öltözéke, illetve a mozdulatvilága, mely a haj használatára fókuszál.
Eszkandarani, szakndarani néven, az alexandriai lányok önmaguk takarására szánt hatalmas fekete fátyoljával, a melaya-val előadott kacérkodós, folk elemeket tartalmazó táncstílust hívunk, mely Alexandria területén alakult ki és további sajátossága az európai jellegű ruházat (1. kép)
A shaabi stílus Egyiptom street dance-je (utca tánca), mely lazaságával, puritánságával és vidámságával bárkit feldob és elcsábít. (2. kép)
1. kép: eszkandarani
2. kép: shaabi
A núbiai stílus fekete afrikai elemek keveredése arab ritmusokkal.
Az orientális táncok között találhatóak transztáncok is, melyek eredeti (Istennel való kapcsolódás) és színpadi előadás formájában a mai napig jelen vannak – mint például dervish tánc, zaar szertartás.
Fúziós táncok
A hastánc világméretű népszerűségének köszönhetően táncelemei, zenei repertoárja keveredik, fúzionál egy-egy népcsoport táncával, tánchoz használt eszközeivel, összekötve ezzel világokat, kultúrákat, népcsoportokat. Ebből szeretnénk néhányat megemlíteni a teljesség igénye nélkül. Így alakult ki például a samba oriental, a salsa-oriental, a flamenco-oriental, a tango-oriental, bollywood… stb.
További sajátos műfaja a hastáncnak az ATS - american tribal style bellydance (amerikai törzsi stílusú hastánc), ami a 70-es években alakult ki. Ma már az ATS kifejezés is gyűjtőfogalom, magába foglalja a népi elemek által inspirált táncokat és a régi észak indiai, afrikai, közel-keleti és spanyol ősi táncok törzsi fúzióját is.
Elmondhatjuk tehát, hogy az orientális tánc igen színes és összetett táncműfaj, rengeteg stílusirányzattal, mely a cabaret látványos elemeivel tarkított, és különböző népcsoportok néptánc elemeivel kevert. Ebben a műfajban minden produkció egyedi és megismételhetetlen, hiszen a hagyományokat tisztelve az adott tánc stílusjegyeit megtartva teljesen szabadon működhet az alkotás, a zene és életérzés által keltett érzelmeket a saját mozdulatvilágunkkal fejezhetjük ki.
Forrás:
Balla Tünde Aziza: Hastánc - Harmónia, életerő, testformálás, erotika
Wollner Márta Sába: A női szépség tánca – Az orientális tánc története és stílusai